„Remelem, örömét leli bennük.”
Lenéztem, mert arra számoltam, hogy a virágok között találok egy képeslapot.
Nem volt ott semmi.
„Üzenet sincs?” kérdeztem előtt, a futár elindult volna.
A férfi ellenőrizte a csomagolásra erősített kis címkét.
“Nincs. Aláírás sincs. Csak a neve.”
Csak a nevem.
Ez eleme nem zavart.
Daniel nem volt az a típus, aki hosszú, költői üzeneteket ír egy romantikus ajándék mellé. Az egyik házassági évfordulónkon például nyakláncot küldött üzenet nélkül, majd vacsora közben azt mondta: „Azt hittem, az ajándék mindent elmond.”
Régebben sokat ugrattam emiatt.
Most, a száz sárga rózsát a mellkasomhoz szorítva álltam az ajtóban, arra gondoltam, hogy Daniel biztosan valamiféle meglepetést készített elő valahonnan.
Bevittem a csokrot, és az étkezőasztalra tettem.
A virágok valóban gyönyörűek voltak.
Az egész szoba megtelt színnel. A rózsák melegebbé és világosabbá tette a házat, a délutáni napfény pedig aranyos csillogást vont a szirmokra. Egy ideig valóban meghatódtam.
Aztán valami furcsa érzés kerített hatalmába.
Először csak egy apró szorítást éreztem a bordáim mögött, egy megmagyarázhatatlan nyugtalanságot.
Daniel ugyanis tudta, hogy a fehér rózsát szeretem.
Ez nem jelentéktelen részlet volt. Az évek alatt legalább tucatszor elmondtam neki. Fehér rózsából készült a menyasszonyi csokrom. Amikor édesanyám meghalt, Daniel fehér rózsát vett nekem. A tizenötödik házassági évfordulónkon is fehér rózsák díszítették az asztalt.
A sárga rózsa szép volt, de nem illett hozzám.
Összefontam a karomat, és a csokrot néztem.
„Daniel, mire gondoltál?” mormoltam félig tréfásan, félig értetlenül.
Aztán eszembe jutott a mennyiség.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
